Jó régen nem írtam, pedig lenne mi(k)ről írni.Az elmúlt időszakban elég sokminden történt,jóés rossz dolgok is. Volt időm kielemezni a 3 éves párkapcsolatomat,és hát sokszor az ember évek után vagy utólag döbben rá hogy egy bántalmazó, nárcisztikus kapcsolatban élt. Hamarosan írok erről is cikket, ha csak egetlen ember életét meg tudom menteni a tapasztalataimmal, már megérte!
Az elmult időszakban sok veszteség, bánat ért...Lassan már úgyérzem h amin átmentem az elmult időszakban az már bőven elég az elöttem álló 30-40 évre,de legalább már tudom hogy az is egy pozitivum hogy nincs bannki hitelem se gyermekem, se halálos betegségem..... És akkor kérdezik sokan miért vagyok 30 évesen belefásulva ennyire az életbe... Mondhatni mindent elvesztettem az elmult hónapokban, igy most visszatértem a falumba a szüleimhez... De mit nevezzekk otthonnsk, vagy itthonnak már nemtudom...A munkámat, s vele eggyütt a lakásomat is elvesztettem... Noha volt egy munkahelyváltásom is, az elözővel besokalltam, az életkedvem vette már el hogy egész nap a baszott koronavírust hallgattam... Ugyh azért nem volt kár, még örültem is neki. :D Rá néhány hétre találtam mást. Egy gyárat 3 műszakban, tökre megörültem neki, az alkoholizálást is abbahagytam, meg már nem másokon töltöttem ki a dühömet, mire felvettek, elkezdtem jóútra térni, és le álltam, mert valahol tudtam h a karma is megtalált, még be is akartak hívni közmunkára... Jó volt, jól éreztem magamat, normális voltam mindenkivel, erre rá pár hétre kirugtak, ami nem elég mert telefonon rugtak ki. Szerintetek? Pedig a lelkemet beleadtam, és nemindokolták meg mi volt a gond. Aztán meg rápár napra az én imádott kiscicám is meghalt. :( Pedig fiatal volt, de beteg lett, kezdődött neki egy hányással, nem evéssel, rögtön vittük dokihoz, kapott gyógyszert de nem segített rajta, rá 1 hétre halt meg... Szinte a kezeim között... :( Azóta se munka, se macska... Otthon meg nemértik meg hogy mennyire nehéz, szinte egyszerűen lehetetlen munkát találni, pláne h már magam után kell h fizessem a TB-met, Ugyhogy bennem a remény már meghalt teljesen... Mennék vissza Angliába, de szerintem ott se jobb a helyzetem... Pláne h ami pozitivum h sikerült a KRESZ vizsgám, de még nemtudom mikor tudom megszerezni a jogsit se... Egyszerűen ugy érzem mint nőként, dolgozóként már régen csődöt mondtam. :( Kedvem nemsok van már semmihez sem, biznék abban hogy jobb ldesz de nemigazán... Egyedül annak örülök h Én és a családom a COVIDot (még) nem kaptuk el... Ez nyilván egy jó dolog, meg az is h picit lazítottak a szabályokon..... De egyre inkább érzem azt h bele/elfáradtam az egészbe.... Abba hogy nőként se munkám, se egzisztenciám, se bevételem, már az itthoni bankszámlám is minuszba van, hogy NEMÉRTIK meg hogy munka nincs... Hogy csinálhatok bármit nem válszolnak a munkahelyek, de már én se tudom mi a jó... Mindig van valami, de ugyérzem magammint 10 éve mikor évekig nem találtam munkát, ami miatt a "büntetésem" a közmunka volt.... És akkor azt mondjk h ez csak a fejembe létezik, meg nemrég majdnem újra megtapasztaltam... Ez nem segítség, inkább csakmégjobban lenyom a mélybe....... Amikor LÁTOM hogy mi történik körülöttünk... Amikor látom h az országba tönkretették az Eüt, és a drága kormányunk az egyetemeket is kivéreztette.... Minderre kihasználva a járványt... És akkor legyek pozitiv... Amikor már azt látom h már az utcára is kötelező a maszk (megjegyzem én egyszer se vettem fel ha utcán voltam), ahol diszkriminálják az oltottakat, és az oltatlanokat.... Utcára sincs nagyon kimenni, inkább itthon vegetlok, ami elképesztő ahhoz képest h másfél éve meg még napi 10-12 órákat dolgoztam kint... Mostmár ugyérzem arra se lennék újra képes... Pedig szeretnék, de már a munkáltatók is látják h az a kevés önbizalmam is le van törve, ha néha be esik egy interjú, próbanap...... Amibe menekülök itthon az az alvás... Meegnyugtató mert ilyenkor "elbújhatok" az emberek és a világ elöl.... És néha úgy érzem szeretnék elaludni, mert hiába vannak céljaim ha nem tudom őket megvalósítani...
